Egyik délután az egyik bevásárlóközpontból egy nő lépett ki, mikor már végzett a nagybevásárlással. A vásárlás után persze nagyon jó kedve volt. Sietve az autójához ment, és mindent amit vett bepakolta a csomagtartóba. Amikor ezzel is végzett, lecsukta a csomagtartót, és azt vette észre, hogy egy öregasszony áll a kocsi mellett.

Az öreg hölgy meg is szólította a nőt: „Lenne hozzám annyira kedves, és haza tudna vinni? Nekem nincsen autóm, és egész nap gyalogolnom kellett.” A nő így felelt: „Persze, boldogan.” Így hát kinyitotta az ajtót, hogy a néni beszállhasson. Ahogy azonban elindult a vezetői oldal felé, valahogy nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ezért amikor beszállt a kocsiba, belenézett a pénztárcájába és azt mondta: „A fenébe, nem találom a bankkártyámat. Visszamegyek és megnézem, nem-e találta meg valaki.” A néni azt mondta, hogy ő addig majd a kocsiban vár.

A nő visszament az épületbe, hogy segítséget kérjen. Amint találkozott egy biztonsági őrrel, elmesélte neki a történteket. A kocsihoz már az őrrel együtt ment vissza, ám az utas oldali ajtó tárva-nyitva volt. Az ülésen csak egy bevásárló tasakot találtak, azt, ami előtte az öregasszonynál volt. A tasak tartalma nem volt más, mint egy női ruha és egy ősz hajú paróka, ezen kívül egy hatalmas henteskés, egy videókamera és egy tekercs ragasztószalag.

###

Egy vadász, miután egy hosszú fárasztó napot töltött munkával, alkonyatkor még mindig a sűrű erdőben bolyongott. Ahogy egyre sötétedett, végleg elvesztette az irányérzékét, ezért úgy döntött, hogy elindul egy bizonyos irányba, és addig megy, amíg ki nem keveredik a sűrű növényzet közül. Miután már úgy érezte, hogy órák óta gyalogol, váratlanul egy erdei kunyhóra talált egy tisztáson. Mivel már jóformán az orra hegyéig se látott, gondolta, megkérdezi, hogy ott töltheti-e az éjszakát a kunyhóban. Ahogy közelebb ért, látta, hogy az ajtó ki van tárva. Senki sem volt ottbent. A vadász fogta magát és leheveredett az egyszerű ágyra, és úgy döntött, majd reggel megmagyarázza, miért van itt, ha a kunyhó tulajdonosa előkerül.

Ahogy végigmérte a kunyhó belsejét, meglepetten látta, hogy a falakon rengeteg portré lóg, egytől-egyig hihetetlen részletességgel kidolgozva. Kivétel nélkül mindegyik arc olyan volt, mintha őrá bámulnának, vonásaik gyűlölet és megvetés elegyét tükrözték. Ahogy visszanézett rájuk, egyre kellemetlenebbül érezte magát. Hosszas erőfeszítések után sikerült nagy-nehezen figyelmen kívül hagynia a portrékat, a fal felé fordult, és a kimerültségtől mély álomba merült.

Másnap reggel a vadász felébredt, megfordult az ágyban, a betűző nap fényétől pislogva. Amikor körülnézett, meglepő látvány fogadta. A falakon egy kép sem volt, csak sok-sok ablak.

###

Régen sokfelé volt szokás a koporsókat úgy elkészíteni, hogy a fedlapon lyukakat hagytak, amikből rézcsöveket vezettek a föld felszínéig, és egy csengőt is erősítettek hozzájuk. Erre azért volt szükség, hogy a tévesen halottnak nyilvánított és eltemetett emberek levegőhöz jussanak, jelezhessék a szörnyű tévedést. Egy bizonyos kisvárosban Harold, a helyi sírásó, az egyik éjjel egy ilyen csengő hangját hallotta, és elindult, hogy megnézze, megint a gyerekek szórakoznak-e azzal, hogy a vándorló lelkek jelzéseit adják. Legtöbbször persze csak a szél ringatta a csengőket. Ezúttal nem a gyerekek és nem is a szél tette. A föld alól egy hang rimánkodott, könyörgött, hogy ássák ki onnan.

„Maga Sarah O’Bannon?” – kérdezte Harold.
„Igen!” – válaszolta a tompa hang.
„Maga 1827. szeptember 17-én született, igaz?”
„Igen!”
„A sírköve szerint maga 1857. február 20-án halt meg.”
„Nem, ez tévedés, hiszen életben vagyok! Segítsen, kérem, ásson ki innen!”

„Sajnálom madam,” – felelte Harold, rátaposva a csengőre, hogy elhallgattassa, és földet tömködve a rézcső nyílásokba. „De most éppen augusztus van. Akármi is maga ott lent, egyet biztosan tudok: hogy már nem lehet életben, és kurvára nem fog feljönni onnan.”

###