Kilencedik fejezet - Amelyben a puruttyaherceget eléri végzete, de előtte baszik még egy utolsót, utána pedig  lovasszobrot kap.

Elérkezett a kivégzés napja, Bebascu herceg meggyónt, áldozott, végrendelkezett és írt a szüleinek. Aztán bevezettek a cellájába egy tizenkét éves kislányt. Mony elcsodálkozott, de látván, hogy egyedül hagyták vele, elkezdte tapogatni.
A kislány aranyos volt, románul elmondta, hogy bukaresti, a szülei markotányosként szolgáltak az orosz sereg hátsó felében, s ott fogták el őt a japánok. Megkérdezték tőle, akarja-e, hogy egy román halálraítélt elvegye a szüzességét, ő pedig beleegyezett.

Mony fölemelte a szoknyáját, megszopogatta pici, domború, még szőrtelen punciját, majd finoman paskolni kezdte a fenekét, a lányka meg verte a faszát. Aztán odatette a bunkóját a román lányka vékonyka lába közé, de nem bírta benyomni. A kislány segített neki, teljes erejéből löködött, s csókra kínálta a hercegnek apró, kerek, mandarin melleit.
Mony borzasztóan begerjedt, a fasza végre behatolt a kislányba, s végre elvette a szüzességét, ártatlan vért ontva. Akkor felállt, s minthogy a földi igazságszolgáltatástól már semmit sem remélhetett, kiszúrta a szörnyűségesen sikoltozó kislány szemét, majd megfojtotta.

Akkor bejöttek a japán katonák, és kivezették. A börtönudvaron, egy csodálatos architektúrájú, régi kínai pagoda falai közt kikiáltó olvasta fel az ítéletet. 

Az ítélet rövid volt: a városban állomásozó japán sereg valamennyi tagja egy-egy vesszőcsapást mérjen az elítéltre.
A hadsereg tizenegyezer főből állt.

S míg a kikiáltó olvasott, a herceg visszaemlékezett mozgalmas életére. A bukaresti nők, a szerb alkonzul, Párizs, a hálókocsibeli gyilkosság, a Port Arthuri kis japán lány mind ott táncolt az emlékezetében.

Egyvalami világos lett. Eszébe jutott a Malesherbes út... Puncilina tavaszi ruhában a Madeleine felé libegett, s ő, Mony azt mondta neki:
- Ha nem szeretkezem hússzor egymás után, sújtson le rám a tizenegyezer szűz haragja, vagy testem tizenegyezer vessző harapja.
Nem baszott hússzor egymás után, s most eljött a nap, mikor lesújt rá a tizenegyezer vessző haragja.
Itt tartott gondolataiban, mikor a katonák felrázták és a hóhérai elé vezették. A tizenegyezer katona két sorban, egymással szemben sorakozott fel. Mindegyik egy hajlékony pálcát tartott a kezében. Monyt levetkőztették, s végig kellett mennie a hóhérok szegélyezte, kegyetlen úton.

Az első ütésektől még csak reszketett. Bársonyos bőrén sötétvörös csíkokat hagytak a vesszők. Hősiesen tűrte az első ezer ütést, aztán álló fasszal elnyúlt önnön vérében.
Akkor hordágyra tették, s folytatódott a halálos séta a feldagadt, vérző húson tompán csattogó botok ritmusára. A fasza hamarosan nem tudta visszatartani a feltörő spermaáradatot, nagyokat rángva a katonák arcába köpte a fehéres folyadékot, azok meg egyre szilajabbul csépelték az emberi rongycsomót.
A kétezredik ütésnél Mony kilehelte lelkét. Ragyogott a nap. Mandzsu madarak éneke tette még vidámabbá a szikrázó reggelt. Az ítélet végrehajtatott, az utolsó katonák is lesújtottak a felismerhetetlenné vált, alaktalan, hurkatöltelékhez hasonló húscsomóra, melyből csak az arc maradt épségben, s rajta a tágra nyílt, üveges szemek, melyek mintha a túlvilágra bámultak volna, az isteni fenségre.

Ekkor egy orosz fogolyszállítmány haladt el a kivégzőhely előtt. Megállították az oszlopot, hadd bámuljanak a moszkvaiak.
Ám kiáltás harsant, s rögtön utána még kettő. Három fogoly ugrott ki a sorból, s minthogy nem voltak egymáshoz kötözve, odaszaladtak a halálra kínzott testhez, melyre épp akkor sújtott le a tizenegyezredik vessző. Térdre vetették magukat, s áhitattal, könnyezve csókolgatták Mony vérző fejét.
A japánok, felocsúdva meglepetésükből, hamarosan rájöttek, hogy bár az egyik fogoly férfi, mégpedig óriás, a másik kettő katonaruhába bújtatott nő. S valóban, L'Obasso volt az, valamint Puncilina és Alexine, akik szintén foglyul estek az orosz sereg szétverése után.
A japánok egy ideig tekintettel voltak fájdalmukra, de a két nő felajzotta őket, s incselkedni kezdtek velük. L'Obassot ott hagyták térden állva az ura holtteste mellett, Puncilinának és Alexine-nek azonban lehúzták a gatyáját, hiába kapálóztak.

A katonák bámuló szeme előtt hamarosan megjelent a két szép fehér fürge párizsi segg. Finoman, harag nélkül vesszőzni kezdték a részeg hold módjára imbolygó bájos ülepeket, s mikor a szép lányok megpróbáltak felkelni, meglátták szőrös, tátogó picsájukat.
Suhogtak a pálcák, lapjukkal csapódtak le, de nem túl erősen, egy pillanatig még látszott a nyomuk a húsos, tömör párizsi seggeken, aztán eltűnt, s megint egy másik helyen jelent meg, ahova éppen lecsapott a vessző.
Mikor a lányok már kellőképpen begerjedtek, két japán tiszt bevitte őket egy sátorba, s minthogy a hosszú önmegtartóztatástól ki voltak éhezve, vagy tízszer megbaszták őket.

A két japán tiszt főúri családból származott. Már kémkedtek Franciaországban, ismerték Párizst. Puncilina és Alexine könnyűszerrel megígértette velük, hogy kiszolgáltatják nekik Bebascu herceg holttestét; azt mondták, hogy Mony az unokatestvérük, magukatpedig testvéreknek adták ki.
Volt a foglyok közt egy francia újságíró, egy vidéki lap tudósítója. A háború előtt szobrász volt, nem is tehetségtelen. Puncilina felkereste és megkérte, hogy faragjon méltó síremléket Bebascu herceg számára.
Genmplay-nak egyetlen szenvedélye volt, a vesszőzés. Puncilinától is csak azt kérte, hogy megvesszőzhesse.
Puncilina beleegyezett, s a megbeszélt időpontban Alexine nel és L'Obassoval együtt jelent meg. A két nő és a két férfi meztelenre vetkőzött. Alexine és Puncilina feltérdelt egy ágyra, fejjel lefelé és seggel fölfelé, a két izmos francia pedig vesszőt ragadott és ütni kezdte őket, leginkább a seggük hasítékát meg a picsájukat, melyek csodálatosan érvényesültek ebben a testhelyzetben. A vesszőzés közben
kölcsönösen izgatták egymást. A két nő ezer kínt állt ki, de éltette őket a tudat, hogy szenvedéseik árán méltó síremlékhez juttatják Monyt, s kiállták a különös megpróbáltatást.
Aztán Genmolay és L'Obasso leült, leszopatták nagy, nedvdús faszukat, s közben tovább vesszőzték a két szép lány reszkető valagát. 

Másnap Genmolay munkához látott.
Hamarosan elkészült a meghökkentő síremlék. Mony herceg lovasszobra magasodott rajta.
A talapzaton féldomborművek ábrázolták a herceg dicső tetteit. Az egyik oldalon léggömbön szállt föl az ostromlott Port Arthur városából, a másikon mint a művészetek nagy pártfogója, Párizsba érkezett tanulmányútra. Ha a vándor a Mukden és Dalny közötti tájon kóborol, a még csontoktól hemzsegő harcmezőtől nem messze egyszer csak egy fehér márványból készült síremléket pillant meg. A környéken szántogató parasztok között nagy tiszteletben áll a szobor, s a mandzsu anya ekképp válaszol kérdő kisfiának:
- Ez egy óriás lovag, ő védte meg Mandzsúriát a nyugati ördögöktől meg a keleti ördögöktől.
Ám az utazó általában inkább a transzmandzsúi vasútvonal sorompóőrénél érdeklődik. Az őr japán, ráncos a szeme, s olyan ruhája, mint a francia vasutasoknak. Szerényen válaszol:
- Ez egy dobos, neki köszönhető a mukdeni győzelem. Ám ha a kíváncsi utazó, pontosabb tájékoztatásra vágyván, odamegy a szoborhoz, hosszasan elgondolkodik, ha elolvassa a talapzatra vésett sorokat:

Ki itt nyugszik, Bebascu herceg
Kigyúlt a tizenegyezer vessző tüzétől.
Vándor, valld be, nem volna jobb a kedved
Tizenegyezer szűztelenített szűzétől?