Úgy gondoltam, hogy talán sokan nem ismerik Apollinaire ezen alapművét, a Tizenegyezer Vesszőcsapást, ezért ezt a 9 fejezetes írást most posztsorozat formájában bocsátanám elétek, napont kijönne egy új fejezet. Aki olvasta, az lépjen tovább, vagy nosztalgiázzon, aki nem, annak jó szórakozást.

Akinek ne adj isten Apollinaire (magyarul kiejtve kb apoliner) neve sem rémlene, az lapozza fel a gimis irodalom könyvecskéit, bizonyára megtalálja ott, mint a kalligrammák, vagyis képversek nagy szakértőjét. (Ezt a műfajt különben nem ő találta ki, hiszen már az ókori Alexandriában is nyomattak hasonlókat, azonban feledésbe merültek, mondhatti ő újra felfedezte őket.) Ebben a posztban nem kalligrammák lesznek, hanem egy puruttya írása, amihez annak idején sajnos nem adhatta a nevét.

Képeket nem raktam bele, mert szerintem jobb így, de a szöveget próbáltam (kissé önkényesen) tagolni, hogy jobban olvasható legyen, mint az eeredeti rövid sorok.

Első fejezet - Amelyből megtudhatjuk, hogy Bukarest szép város, megismerjük a trú puruttya román főhőst, Mony Bebascut, örökös hospodárt, valamint Párizsba utazásának előzményeiről is tájékozódhatunk.

Bukarest szép város, kelet és nyugat találkozik benne. Ha csak földrajzi fekvését nézzük, még Európa; de az emberek viselkedése az utcán járó-kelő egzotikus emberfajták - törökök, szerbek, macedónok - már Ázsiát idézi. Az ország azonban mégiscsak latin, a gyarmatosító római katonák nyilván mindig Róma után ácsingóztak, hiszen akkor az volt a világ fővárosa s minden elegancia székhelye: Ez a nyugatimádat aztán továbbszállt leszármazottjaikra: a románok mindig is olyan városról álmodoztak, ahol a fényűzés természetes, az élet vidám. Ám Róma dicsősége lehanyatlott, a városok királynője Párizsnak engedte át koronáját, úgyhogy a románoknak most már Párizs a mindenük, Párizs, Róma dicsőségének legméltóbb örököse!

Mint minden román, a szép Bebascu herceg is folyton Párizsról álmodozott, a fények városáról, ahol minden nő gyönyörű, s ahol minden nő csak arra vár, hogy szétrakhassa a lábát. Bukaresti diákoskodása idején elég volt, ha csak egy párizsi nőre gondolt - A Párizsi Nőre - mindjárt felállt a fasza, s lassan, áhítattal verni kezdte. És bár később csodás román picsákba-seggekbe élvezett bele, mindig érezte: neki párizsi nő kell. Mony Bebascu dúsgazdag családból származott. Ükapja hospodar volt, ez körülbelül az alprefektusnak felel meg Franciaországban. Ám a románoknál ez a cím apáról fiúraszáll, úgyhogy Mony nagyapja és apja is hospodár lett.

Mony Bebascunak is ez a cím járt volna ősei után. Ám ő, francia regényeken nevelkedvén, csak mulatott a dolgon: "Hát nem nevetséges - gondolta -, hogy valaki alprefektusnak szólíttatja magát, csak mert ősei is azok voltak? Kész röhej!" S hogy ne legyen annyira röhejes, a hospodar-alprefektusságot hercegi címmel váltotta fel.
"Ez már döfi - csettintett elégedetten - ilyen címet már lehet örökölni. A hospodárság közigazgatási méltóság, de aki közigazgatási tisztet tölt be, annak cím is kell hozzá. Nemessé ütöm magam. Én tulajdonképpen egy ős vagyok. Gyermekeim és unokáim hálásak lesznek érte."
Bebascu herceg szoros kapcsolatban állt Szerbia alkonzuljával; városszerte beszélték, hogy Buzilo Tosszevics előszeretettel kúrogatja seggbe a deli herceget. Egy nap Mony kirittyentette magát, és elindult a szerb alkonzulátusra. Az utcán mindenki utána fordult, a nők mélyen szemébe néztek, s azt gondolták: "Szakasztott olyan, mint egy párizsi".
Bebascu herceg valóban úgy lépdelt, mint ahogy a bukarestiek szerint a párizsiak lépdelnek, vagyis sebesen tipegett, és közben riszálta a fenekét. Meg kellett zabálni! Ha valaki így jár-kel Bukarest utcáin, nincs nő, aki ellenállna neki, még a miniszterelnök felesége sem.

Mikor odaért az a szerb alkonzulátushoz, elővette a dákóját, lehúgyozta a falat, aztán becsöngetett. Egy fehér szoknyás albán szolga nyitott ajtót. Bebascu herceg felsietett az első emeletre. Buzilo Tossevics, az alkonzul álló fasszal hentergett a szalonban egy puha kereveten anyaszült meztelenül, egy barna montenegrói lány, Mira pedig a golyóit csiklandozta. Mira is meztelen volt, s ahogy előrehajolt, nagyszerűen érvényesült finom, pihés, dundi barna fara: selymes bőre úgy feszült, mint a dob. A két part közt formás kis vágat húzódott, s a barna szőrzet közepén mint rangjelzés virított a tiltott lyuk. Mivel hosszú, izmos combja szét volt vetve, jól látszott húsos tömzsi, szép vágású puncija, melyet hollófekete sörény borított. Cseppet sem zavartatta magát, mikor Mony belépett. A másik sarokban, egy díványon két nagy seggű nő nyalta-falta egymást apró, kéjes sikkantásokkal. Mony ledobálta ruháit, aztán álló fasszal rárohant a két meleg nőre, és megpróbálta szétráncigálni őket. De tekergőztek, mint a kígyó, és az izzadságtól olyan síkos volt a testük, hogy minduntalan kicsúsztak a keze közül. Amikor látta, hogy nem veszik be a játékba, dühében jó nagyot ráhúzott az egyik fehér valagra, amelyik épp a keze ügyébe került. A fehér valag tulajdonosának szemlátomást tetszett a dolog, úgyhogy Mony teljes erejéből ütni kezdte, de ezt az imént még fehér, de most már pacalrózsaszín valag szépséges gazdája is megsokallta, és dühösen kifakadt:
- Vidd innen az ormótlan durungodat, de szarfaszú köcsög-herceg! Mirával etesd meg a cukorrépád, mi meg hadd nyalakodjunk tovább. Ugye, Zulmé drágám?
- Ojjé, Toné! - felelte a másik.
A herceg megcsóválta hatalmas buzogányát.
- Rohadt buzeránsok!, - ordította. - Kibújtok végre egymás valagából?
Aztán elkapta az egyiket, történetesen Tonét, és szájon akarta csókolni. Tonénak szép, barna haja volt, hófehér bőre néhány jól elhelyezett szépségpöttytől csak még fehérebbnek látszott; az arca szintén fehér, s a bal orcáján lévő szépségpötty igen izgalmassá varázsolta bűbájos pofiját. Fenséges melle kőkemény volt, a kékeres halmok tetején két halvány-rózsaszín bimbó pompázott, s az egyiken, a jobb oldalin, egy fekete pontocska: mint egy légy, mint egy gyilkos légy.
Mony Bebascu keményen markolta a lány terebélyes valagát: olyan gömbölyű volt, úgy hersegett a keze alatt, mint valami jófajta dinnye, melyet az éjféli nap érlelt ilyen fehérre. Oly hibátlan volt, mintha carrarai márványból mintázták volna, hosszú combja pedig oly kerek, mint a görög templomok oszlopai. De micsoda különbség! A comb ja langymeleg volt, a feneke meg hideg, ami kitűnő egészségre vall. A seggrepacsitól rózsaszínesre váltott, így aztán úgy festett, mintha málnás tejszínhabból készült volna. Ettől szegény Bebascu végképp elvesztette az eszét. Szívta, harapdálta Toné mellét, mellbimbóját, vállát. Két kezével belemart ruganyos seggébe, mely kemény volt és húsos, mint a görögdinnye. Gyúrta, gyömöszölte a fenséges ülepet, mutatóujja pedig mind mélyebbre csúszott az elragadóan szűk kis lyukba. Ordas nagy fütyköse egyre keményebbre dagadt, s ágyútűz alá vette a fénylő, fekete bozót mélyén rejtőző édes kis kagylót.
- "Nekem ugyan nem teszed be!" - kiáltotta Toné románul, s félrerántotta kerek, dundi combjait. Mony tüzes mordályának vérvörös bunkója azonban már-már elérte a nedvedző barlangot. Toné fickándozott, de nagy igyekezetében egyszercsak elfingotta magát, nem is akárhogyan, hanem kristályosan, pengőn, s ettől idegesen vihogni kezdett. Az ellenállása ellanyhult, a combja széttárult, s Mony bunkós fasza már-már bekukucskált a barlangba, ám ekkor Zulmé, Toné barátnője és nyalópartnere hirtelen elkapta Mony golyóit, s kis kacsójával úgy megszorította, hogy a füstölgő fasz legott kimenekült a karámból, Toné legnagyobb csalódására, hiszen már táncoltatni kezdte a cérnaszál dereka alatt terebélyesedő hatalmas tomporát. Zulmé szőke, dús haja a földet seperte. Alacsonyabb volt, mint Toné, de ugyanolyan karcsú és ugyanolyan elbűvölő. A szeme fekete volt és karikás. Mihelyt elengedte a herceg golyóit, az rávetette magát:
"Te fizetsz meg Tonéért" - lihegte. Azzal hamm! bekapta formás didijét, és szívni kezdte a bimbót. Zulmé megvonaglott. Ingerkedett Monyval, dobálta a hasát, ide-oda röpködött édes, göndör szőke szakállkája. Feltolta a magasba az aranyos dombocskát, melyet ennivaló rózsaszín kis punci szelt ketté. A punci két ajka közt hosszú klitorisz remegett, a hölgy leszboszi hajlamainak bizonyságaként. A herceg faltörője hasztalanul kereste a kaput. Végül a feneke közé vágódott, s már-már benyomult, ám ekkor Toné, megirigyelvén a királyi jogarból várható áldást, pávatollal csiklandozni kezdte a fiatalember talpát. A herceg elnevette magát, rángatózni kezdett. A pávatoll nem hagyott békét neki: a talpáról felkúszott a combjára, az ágyékára s a farkára, mire az pillanatok alatt lekonyult.
Toné és Zulmé, a két selma, jót mulatott a tréfán, nagyokat kacagtak, aztán kipirulva, lihegve megint egymásnak estek, taperolták, nyaldosták egymást: a herceg megrökönyödve bámulta őket. Seggük ritmikusan fel-alá járt, fanszőrzetük összegabalyodott, foguk egymáshoz koccant, ziháló mellük bársonyos bőre összedörgölőzött. Végül teljesen egymásba gabalyodtak, s kéjes lihegések közepette összelucskolták egymást; a hercegnek megint meredezni kezdett a fasza.
De látván, mennyire kimerültek a buzizásban, Mira felé fordult, aki még mindig az alkonzul faszával játszadozott.
Bebascu odalopózott hozzájuk, szép nagy faszát Mira kövér segge közé csempészte, s besuttyantotta elnyíló, nedves picsájába. Mihelyt a szép Mira megérezte a göcsörtöt a lukában, feldobta a farát, s beszippantotta a hatalmas szerszámot. Aztán sebes lovaglásba kezdett a seprűnyélen, a herceg pedig egyik kezével a csiklóját kapargászta, a másikkal a cicigombját csavargatta. Mira roppant élvezte, ahogy a tolattyú fel-alá járt szoros puncijában, s minden lökésre kéjesen felnyögött. Bebascu hasa neki-nekicsapódott Mira seggének, s a herceg éppúgy élvezte Mira seggének hűvösségét, mint a lány az ő hasának forróságát. Hamarosan felgyorsult a mozgásuk, egyre szaggatottabb lett, a herceg ráfeszült Mirára, az meg lihegve összeszorította a fenekét., A herceg beleharapott a vállába, és el se engedte többé.
- Most jó, most jó! - hörögte Mira. - Maradj... erősebb- ben... erősebben... gyere, gyere belém egészen. Lődd belém a gecidet... Az egészet... Úgy!... Úgy!... Úgy!...
Egyszerre élveztek el, megsemmisülten rogyva az ágyra. 

Toné és Zulmé a kanapéról nézték őket, összeölelkezve, vihogva. Szerbia alkonzulja rágyújtott egy vékony keleti cigarettára. Mikor Mony felállt, így szólt hozzá:
- Most pedig, kedves hercegem, rajtam a sor; alig vártam, hogy itt légy, Mira csak eljátszott a farkammal, de az élvezetet neked tartogattam. Gyere, szívecském, aranyseggű hercegem, gyere, hadd tegyem be néked. Bebascu hidegen végigmérte, aztán pökött egyet az alkonzul ágaskodó faszára, ekképp szólván:
- Elegem van belőle, hogy mindig seggbe kúrsz, különben is ezzel van tele az egész város.
Ám az alkonzul felkelt az ágyról, s még mindig álló fasszal előkapott egy revolvert. A csövét Monyra szegezte, az pedig reszketve, dadogva tartotta oda a hátsó fertályát:
- Buzilóm, kedves jó Buzilóm, tudod, hogy szeretlek, basszál seggbe, basszál seggbe.
Buzilo mosolyogva bevezette a farkát a herceg feneke közepén barnálló, ruganyos nyílásba. Akkor aztán a három nő kandi tekintetétől kísérve, eszeveszett őrjöngésbe kezdett.
- A f... egye meg! Jön, jön, szorítsd a seggedet, szépséges hímringyóm, szorítsd, már jön. Szorítsd össze az édes kis fenekedet!
A szeme kifordult, keze görcsösen belevájt a herceg finom vállába, és elélvezett. Azután Mony megmosakodott, felöltözött, majd eltávozott, megígérvén, hogy vacsora után visszajön. Ám amikor hazaért, a következő levelet írta:

"Kedves Buzilóm!
Elegem van belőle, hogy mindig seggbe kúrsz, elegem van belőled, elegem van a bukaresti nőkből, elegem van abból, hogy itt szórjam el a pénzemet, amivel oly boldog lehetnék Párizsban. Két órakor már nem leszek itt. Isten veled
Mony, Bebascu herceg
örökös hospodár"

A herceg lepecsételte a levelet, aztán írt még az ügyvédjének, megkérte, hogy tegye pénzzé minden vagyonát, s ahogy megtudja a címét, küldje utána Párizsba.
Magához vette minden készpénzét, 50 000 frankot, s kiment a pályaudvarra. Feladta a két levelet, majd az Orient expresszel Párizsba utazott.