A 2. világháború utáni Berlinben az emberek szegények voltak, az ellátás szűkös volt, nem csoda, hogy mindenki éhes volt. Abban az időben az emberek között annak a lánynak a története keringett, aki a berlini tömegben egy vak emberrel találkozott. A lány meg is szólította a vak férfit, aki egy szívességet kért tőle: legyen szíves segítsen, és vigye el helyette a levelét arra a címre, ami a borítékra van írva. A cím amúgy is útba esett a lánynak hazafelé, így hát úgy döntött, megteszi az apró szívességet.

Már éppen elindult volna az üzenettel, de még visszafordult, hogy megkérdezze, nincs-e más dolog, amire a férfinak szüksége van. Viszont már csak azt látta, ahogy a férfi elsiet a tömegben, a koszos szemüvege és a fehér botja nélkül. Ezt természetesen elég gyanúsnak találta, ezért a lány inkább a rendőrségre ment.
Amikor a rendőrség kiment, hogy ellenőrizze a borítékon megadott címet, vérfagyasztó felfedezést tettek. Három hentes emberi húst dolgozott fel és adott el ételként az éhező tömegnek.

Hogy mi volt a borítékban, amit a férfi a lányra bízott? Egy egyszerű üzenet, melyben csak ez állt: „Ez az utolsó, akit ma küldök.”

###

Illinois (USA) déli, agrár régióiban egy játékgyár elkezdett „élethű” játékbabákat forgalmazni, hogy a várandós anyákat felkészíthessék arra, miként viselje gondját egy csecsemőnek. A babák nyilvánvalóan gyakran sírtak, miután a leendő anyák megkapták őket. Egy idő után azonban valamilyen hiba miatt a reklámban javasolt „ringatás” már nem volt elég, hogy a babák abbahagyják a sírást, és egy-egy határozottabb rázás nélkül nem hallgattak el. Később már ez sem volt elég, és amikor a baba sírni kezdett, a szülőknek meg kellett ütnie, ráadásul a veréseknek is egyre erőteljesebbnek kellett lennie ahhoz, hogy elhallgattassa az apróságokat. Úgy tűnt, az egyetlen dolog, ami végre hosszabb távon is megszüntette a sírást az, ha a baba fejét a falhoz vágták, amitől elromlott az a mechanizmus, ami a sírást kiváltotta.

Az ez utáni időkben azonban nem egyszer történt meg, hogy a szomszédok értesítették a hatóságokat és gyermeki bántalmazást jelentettek, a kiérkező rendőrök pedig már csak az újszülöttek véres maradványait találták a falakon és a padlón szétkenve. A legtöbb ilyen esetben az anyák egyszerűen nem értették, hogy miért van ott egyáltalán a rendőrség, hiszen ők csak „megszabadultak attól az ostoba babától”, s közben a karjaikban az élethű játékokat ringatták.

###

Egyszer egy férfi egy hotelban akart megszállni, így hát a recepcióra ment, hogy bejelentkezzen. A recepciós hölgy átadta neki a szobája kulcsát, és figyelmeztette, hogy a szobájához menet látni fog egy ajtót, amin nincs számozás és zárva van, mivel oda senki sem léphet be. A férfi ezután felment a szobájába és lefeküdt aludni. Következő éjszaka azonban már nagyon kíváncsi volt, mi lehet a lezárt szobában, ezért odasétált a szoba elé és megpróbált bemenni. Természetesen zárva volt. Lehajolt, hogy a kulcslyukon át megnézze, mi van bent. Egy egyszerű hálószobát látott, az egyik sarokban pedig egy nő ült, akinek a bőre teljesen fehér volt. A nő arcát nem láthatta, mert a fal felé fordult. Egy darabig zavartan bámulta a szobát, aztán visszament a szobájába.

Következő nap megint visszament a misztikus szobához, és belesett a kulcslyukon. Ezúttal nem látott mást, csak végtelen vörösséget. Nem is tudott kivenni semmi mást, csak a domináns vörös szín látványát.

Ekkor már teljesen összezavarodott, és kezdett megrémülni. Gyorsan lement a recepcióra és a szobáról kezdte faggatni a hölgyet. A recepciós sóhajtott és megkérdezte: „Benézett a kulcslyukon?” A férfi beismerte, hogy igen, mire a nő azt felelte: „Rendben, akkor most elmesélek egy történetet. Réges régen egy férfi meggyilkolta a feleségét abban a szobában, és a nő szelleme azóta is ott kísért. De ez a feleség nem volt egy átlagos nő. Az egész teste hófehér volt, a szeme pedig égetően vörös…”

###